Van egy általános iskola a Göröngyös úton. Az iskola 2.b osztályába tanév közben új tanuló érkezik, neve Csuda Gábor. Az osztályközösség találgatásokba kezd, hogy vajon miért kellett eljönnie Gábornak az előző iskolából de amint a fiú megjelenik az osztályban, azonnal ki is derül "csudasága": palástban érkezik, majd a padban helyét elfoglalva, egy arany papírkoronát vesz elő a táskájából és a fejére teszi. Ez pedig bizony baj, gond, probléma, szabálysértés és még sorolhatnánk mi minden!.
Gábor pedig olyan meggyőződéssel tartja magát királynak, hogy a rajta gúnyolódón nevetés helyett düh lesz úrrá. A 2.b osztály tanulói a királyság fogalmát a gazdagság illetve az ősök fogalmával kapcsolják össze: kinyomozzák, hol lakik Gábor, rákérdeznek származására. A válaszok természetesen csalódást okoznak, és az a gyanújuk támad, hogy Gábor gúnyt űz velük. Gábor viszont rendíthetetlenül állítja: ő király, hiszen nem a háza teszi az embert, még csak nem is a korona. Nehezen kerülnek barátai, ennek ellenére, vagy épp ezért sikerül a szülinapját osztályközösséget összekovácsoló módon ünnepelni. A pedagógusok, legfőképpen az iskolaigazgató akarja Gábort a szabályok közé visszakényszeríteni. Az igazgatónő több havi türelmi időt ad, és ettől a ponttól kezdve az olvasó projektálhat: vajon melyik pedagógusnak és főleg milyen érvvel sikerül meggyőznie Gábort, hogy az iskolában ne hordja a koronát. Vagy esetleg egy osztálytársnak sikerül? Pesszimista változat az lenne, ha Gábornak ebből az iskolából is mennie kellene. Nagyon izgalmas az iskolai farsangot bemutató fejezet, amelynek apropóján a színházról, a színészetről indíthatunk beszélgetést. A farsangon az a gyerek érzi magát rosszul, aki Gábort figurázza ki, Gábor pedig megerősíti palástos-koronás pozícióját azzal a magatartással, ahogyan a kifigurázóhoz viszonyul.
A tanév végének közeledtével az igazgatónő kérésére több pedagógus is beszélgetést folytat Gáborral, aki lemond ugyan a korona- és palástviselésről, de emiatt a "száműzetés"miatti komor hangulata rányomja bélyegét az osztályközösségre. Nagyon találó szavakat ad a szerző Gábor szájába, az a tény, hogy nem engedik koronát viselni, "olyan érzés, mintha (...) félig kiradíroztak volna..." Remekbe szabott ezt az érzést kifejező illusztráció is: szaggatott vonallal rajzolt palást és korona.
Megdöbbentő a feszültség feloldása: a probléma megoldása Gábortól érkezik, aki saját magával megtanácskozta a dolgot és úgy döntött, hogy álruhában, azaz pólóban, farmerban jár iskolába és teszi ezt a" királyi gesztust" a pedagógus kedvéért. Innen két fordulat vezet a befejezéshez: az egyik az, hogy az igazgatónő megengedi a korona viselését Gábornak mindaddig, amíg jól tanul és jó a magaviselete. De ezekkel már a kezdetektől sem volt gond! Végül Gábor egy óvodás kisfiúnak adja a koronáját és vele a királytudatot, vigasztalásként, mert a társai azzal csúfolják, hogy nagyok a fülei. És a második fordulat: Gábor már nem tartja fontosnak, hogy másik koronát készítsen a régi helyett.
Mi mással fejezhetnénk be, mint azzal, hogy boldizsárildikósan azt kívánjuk Gábornak: őrizze élete végéig a királytudatot, és ha ennek a megerősítését bármilyen okból szükségesnek tartja, készítsen aranypapírból koronát, illessze a fejére akár felnőttként is!
