Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. ELFOGADOM
Termékek Menü

Pára_ISMERTETŐ

Zólya Andra Csilla
Pára_ISMERTETŐ

 

Angyalok és szörnyek között…

Seita Parkkola: Pára. Cerkabella, Szentendre, 2013.

Seita Parkkola nagysikerű finn szerzőnő Pára című ifjúsági regénye hitelesen adja vissza egy ínséges időszakát élő északi kisváros lakóinak mindennapjait. Kiemelt szerepet kapnak a műben a gyerekek, közülük pedig elsősorban a tizenhárom évesek. Nemcsak a Pára nevű narrátor, főszereplő révén, hanem az osztálytársai, a barátaivá valamint ellenségeivé váló gyerekeken keresztül, illetve a láthatatlan légió tagjain át, akik bevallásuk szerint egytől egyig tizenhárom évesek.

Sokszor mintha egy koraérett fiatal hangján keresztül szólalna meg az elbeszélő, aki remekül átlátja a történések ok-okozati viszonyait, sőt ezeken túlmenően az egyén fejlődésének és az emberi kapcsolatok szövevényes alakulásának miértjeit. Ez a tizenhárom éves lánynak tulajdonított beszédmód időnként kizökkenti és eltávolítja/eltántorítja a szövegtől az olvasót, ami miatt az helyenként sokkal inkább hat mesterkéltnek és erőltetettnek, mintsem a megidézett életkor stílusát, szemléletét megidéző gyerekhang hiteles ábrázolásának. Részben indokolhatná ezt, hogy Pára, a hetedikes diáklány egy tipikus jó kislány, aki jól tanul, nem szokott hiányozni az iskolából, mégis a regény kezdetétől fogva többször tűnik túlírtnak e narrátori hang. De ha túllépünk ezen, akkor Seita Parkkola művéből nemcsak egy rendkívül izgalmasan felépülő város szerkezete és fordulatokkal teli történéseinek láncolata bontakozik ki, hanem egy igen fontos látlelet is kaphatunk a kamaszkor kezdetét megélő gyerekek vívódásairól, dilemmáiról, szorongásairól, vágyairól és örömeiről.
A regény történései három kiemelt helyszínen zajlanak: az első az iskola, de mellette az események sodrásával párhuzamosan változik egyre meghatározóbb hellyé az áruház, s e
kettő mellett pedig sosem szabad szem elől téveszteni a folyót. Az iskola, mint egy viszonylag biztonságos célállomás/hely jelenik meg, ahol nem eshet bántódása a főszereplőnek. Azonban ezeken túlmenően az iskola nem csak helyszínként központi tényező, hanem azért is, mert az olvasót abban is segítheti, hogy a regénybeli eseményeket időben el tudja helyezni. Egy olyan intézményként jelenik meg, amelyben fontosnak tartják a diákok egyenlőségét és próbálnak a gyerekek számára kedvező megoldásokat találni a legkülönfélébb válságos helyzetekben, de ugyanakkor rendkívül szegény az iskola. A betört ablaküvegeket nem tudják pótolni, a fűtéssel spórolnak, több évtizedes, már elavult tankönyveket használnak, és szakadt, elhasználódott könyveket órán „könyvkórházat játszva” közösen gyógyítják meg, és több tanórán is visszatérő téma a takarékosság. Ezek jegyében a regény történésének ideje nagy valószínűséggel a – ma a világ legjobb és leghatékonyabbnak tartott – finn iskolák megreformálásának kezdeti korszakára tehető, azaz valamikorra az 1970-es és 2000-es évek közé.
Az áruház a hatalmas üvegfelületeivel a város büszkesége és egyben díszes akváriuma, ahol a pompa és a gazdagság látható, földi paradicsom, ahol megvehetők és beszerezhetők a legkülönfélébb tárgyak. Ez az az intézmény, ami mindig látványosan ad, támogatja a nélkülöző iskolát, alamizsnát biztosít a hajléktalanoknak, árlavináinak és akcióinak köszönhetően feltöltekezhetnek benne a szegények is. Ugyanakkor Párával együtt kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy e gazdagon berendezett környezetben a tárgyak mellett az emberek és az élőlények is puszta, bármikor le- és átcserélhető kellékekké válnak. S ugyan ez egy nagyon jól át- és belátható tér, de mégis megvannak az árnyoldalai, a láthatatlan, titkos történései és lakói, akiknek megismerése nem kis meglepetéseket és bonyodalmakat hoz a regény központi szereplői számára.
Az áruház ellentéte a mély, átláthatatlan vízfelületével a folyó, ami könyörtelenül mindent elnyel. „Lassúnak tűnik, mintha a víz nem mozogna, de ha valami beleesik az áramlásba, az sosem tér már vissza” – jellemzi a narrátor, aki már kisgyerekkorától tudja, a folyóval vigyázni kell, és távol kell maradni tőle, majd később ellenségeinek köszönhetően tehetetlenül szemlélheti végig, hogyan nyeli el végérvényesen kedvenc bringáját a víz. (24.) A regényben alapvetően az elmúlás és a végérvényesség szimbóluma a folyó, de az események sodrásában Pára és a szövetségesei számára fokozatosan alakul át a megújulás, az újrakezdés és a könyörületesség közegévé, azzal, hogy már nemcsak elnyeli az élettelen tárgyakat és az élőket, hanem időnként vissza is adja őket. A regény remekül navigálja olvasóit e kisváros párhuzamos valóságai között. Igen
érzékletesen belülről mutatja meg a gazdagok, a szegények és a nincstelenek világát, de láthatóvá teszi a tárgyak sokaságát birtokló gazdagság felszíne mögött húzódó sivárságot is. A főszereplő nemcsak hirtelen megnyúlásának következményeivel (saját teste határainak és lehetőségeinek újratanulásával, barátságai átalakulásával és a többiek csúfolódásával) küszködik, hanem azzal is, hogy édesapja munkahelye elvesztésével a családja nehéz időket él meg. Bár Pára a szegénységet semmiképpen sem tragédiaként éli meg, sokkal inkább egy olyan tudás elsajátítására ösztökéli, amivel meg lehet és meg is /kell oldani a feladatokat, ahogy például a kilyukadt sportcipőit is gyakorta teszi szigetelőszalaggal használhatóvá. „Nálunk otthon mindig elromlik valami, és sosincs pénz szerelőt hívni, így aztán nálunk mindenki meg tudja javítani az elromlott dolgokat. Ez a tudás most jó szolgálatot tett” – mondja Pára, amikor az az iskolai feladat, hogy a szétszakadt tankönyveket megjavítsák. (35.) Kodak, Pára kezdetben ellenszenves osztálytársa és későbbi szövetségese otthonába is bepillanthatunk, a fiú az állandóan bulizó vendégek elől folyton menekül, nyugalmat a padláson elrejtőzve talál. Édesapja halála óta a biztonságot és a támogatást sokkal inkább a megszerzett amulettjei titokzatos világa adják számára, mint a csonka családja. Pára gyerekkori legjobb barátnője Berta – újabban Bestia nevű legfőbb ellensége – szülei elváltak, apukája elhalmozza látványosabbnál látványosabb ajándékokkal, de egyre jobban elhatalmasodnak rajta az elhanyagolt és elhagyott gyermek pótcselekvései, ahogy a nálánál gyengébbeken mutatja meg erejét és tölti ki a világon, legfőképpen Párán a bosszúját. Lelkes hívekre talál barátaiban, Vandában, akit „személyes asszisztenseként” ugráltathat, Kajakos és Áron pedig bármikor kaphatóak rosszindulatú játszmáira. Berta egy megkeseredett és durcás gyerekként tombol, s hogy ne kelljen szembesülnie magányával, különféle játszmákat talál ki önmaga és cimborái szórakoztatására, amelyek viszont egyre ellenőrizhetetlenebbekké és veszélyesekké válnak. Puma az áruház láthatatlan lakója, a tulajdonos sokáig titkolt tizenhárom éves fia, aki bármelyik reklámfilm hibátlan arca lehetne. Ő az, aki ugyan egyáltalán nem tapasztalhatta meg az üvegfalakon kívüli életet, aki nem járhatott soha iskolába és soha nem voltak valódi játszópajtásai, így az áruház teremtett művalóságában játssza a maga játékait önnön szórakoztatására. A próbababáktól és az áruház kellékként élő állataitól (pl. a halaktól vagy a lepényhaltól) sajátítja el az elrejtőzés és az álcázás kifinomult tudását.
Arcot kapnak a regényben a hajléktalanok, mint az utca láthatatlan alakjai, akikre nyomorúságos körülményeik ellenére mindannyiszor számíthatnak a veszélybe került
gyerekek. A hegedűjével kolduló öreg és a kutyája a hírvivő szerepét töltik be, olyan régi tudás őrzői, amit csak a sikátorokban élők birtokolhatnak, így ők is a regény kulcsfigurái, akik szintén célpontokká válnak Bestia és cimborái könyörtelen hajtóvadászatában. Parkkola Pára című regényének ugyanakkor a legsejtelmesebb és legtitokzatosabb társasága a láthatatlan gyereklégió. Tagjai a föld alatt élnek, valódi nevüket elvesztették, arcuk is többnyire rejtett marad (kivéve az áruházban tartott születésnapot), leginkább akkor hallhatjuk a hangjukat, amikor vezetőjük kérésére kórusban válaszolnak. Közülük csupán egy magas lány, India válik ki, mint a légió vezéralakja, aki akár egy legyőzhetetlen amazon idézi meg a legendák világát.

A regény eseményeit ritmizálják a különféle mondák és mítoszok, teljesen átszőve az egész történetet. Parkkola regényében mind közül a leginkább a tizenhárom évesek már-már mitikussá váló világa emelkedik ki, azzal, hogy az összes gyerekszereplő tizenhárom éves (kivéve Pára kisöccsét, Neont). „A világ megváltozik, amikor tizenhárom éves leszel. Kiűzetsz a gyermekkor világából, ahogy az első emberpár kiűzetett a Paradicsomból. Amikor tizenhárom leszel, a serdülők városába kényszerülsz. Ott mi, serdülők vagy kamaszok, amelyik elnevezés jobban tetszik, úgy élünk, mint a dzsungelben, és a dzsungelben nem tárgyalnak a feltételekről.” – foglalja össze Pára. (41.) Alapvető kérdés esetükben az

átmenetiség/változás és az egyazon időben megtapasztalt állandóság dilemmája mellett az örökös szembenállás kérdése egymás között, a felnőttekkel, kisebbekkel és nagyobbakkal egyaránt. Ugyanakkor a narrátor többször kísérletet tesz arra, hogy összefoglalja a gyermek- és a felnőttkor határára érkezők tapasztalatait. Mind közül az egyik legfontosabb következő: „a gyermekkor vége talán az a pillanat, amikor az ember megérti, hogy a szörnyek nem szörnynek néznek ki, hanem hétköznapi embereknek, és a gonoszok arcán nem találni csalárdságot sejtető barázdákat. Ennyire nem egyszerű megkülönböztetni jót és rosszat.” (342.) Szintén kulcsfontosságú a Gyógyító-mítosza, amelyet Puma kisgyerekkorától ismer. Homályos, hogy kitől hallotta: valamikor régen az áruház melletti sikátorban vagy anyukája mesélte neki, esetleg ő találta volna ki, de talán az elsőt valószínűsíti, hogy e kisváros hajléktalanjai is tudnak a Gyógyítóról, sőt mi több a láthatatlan gyereklégióról is, akik segítenek a bajba jutottakon. E Gyógyítónak a megtalálása tartja mozgásban az eseményeket, mivel az áruházban élői fiú szeretné őt megtalálni, ebben segít neki Pára és Kodak. A másik meghatározó történet a fegyverként használt félelemről szól, ami a régi spártai gyerekek harcosokká képzésének és próbatételeinek a mítoszán keresztül hangzik el, amit Pára és az osztálytársai történelemórán ismernek meg. A spártaiak példáját követve kezd hajtóvadászatba a Bestia és csapata, így ez a mítosz válik a regénybeli események másik mozgatójává. Fontos szimbólum ez utóbbi következtében a regénybeli kisváros szürkés színeivel szemben az erős kontrasztot adó vörös, míg a spártaiaknál a sérülés elrejtésére volt hivatott, itt Bestia csapata elszántságának a vissza-visszatérő jelképe (pl. Bestia a szobája falát vörösre festi, vörös színű ruhákat hordanak). Ebből a szempontból elgondolkodtató, hogy az áruház dolgozóinak egyenruhája szintén vörös színű, illetve ezt a vörös pólót kell magára öltenie a város összes tizenhárom évesének az osztályairól készített fényképezéskor, hogy az iskolájuk megkaphassa az áruház nagylelkű támogatását. Mellettük beleláthatunk a mítoszképződés folyamataiba is a homályba vesző láthatatlan gyereklégió révén, illetve Puma, az áruház foglyaként élő, szabadság után vágyó fiú történetén keresztül. További mítosz-töredékek is felbukkannak a kötetben: ilyen lehet például a Tarajosok története, ami csak utalások szintjén jelenik meg. Tagadhatatlanul összetett világ a Páráé, nyomasztó, ugyanakkor mégis felszabadítóan hat, ahogy kivezet a szürkeségből, és ahogy felfejti a már láthatón túl rejlő sok-sok értéket.

Tartalomhoz tartozó címkék: blog pára